" A gyermek megfigyelésekor bizony az ember nem a Földet, hanem a mennyet ismeri meg. És nem csupán az úgynevezett jó gyerekek esetében. A jó gyerekeknél legtöbbször az a helyzet, hogy testük nehézkessé válik. Már gyermekkorban nehézkessé válik a testük, s így a szellem nem tudja azt kellőképp birtokba venni. Az ilyen gyerekek csöndesek, nem kiabálnak, sokat ülnek, nem őrjöngenek. A szellem nem tevékenykedik bennük, mivel testük ilyen ellenállást tanúsít. Az úgynevezett jó gyerekek esetében gyakran előfordul, hogy testük ellenállást fejt ki a szellemmel szemben.
Azoknál a gyerekeknél, akik nem annyira jók, hanem rendesen őrjöngenek, rendesen kiordítják magukat, s folyton csak gondot okoznak, bennük a szellem mozgolódik, persze esetlenül, hiszen a mennyből csak nemrég került le a Földre, s még épp csak mozgolódik. A szellemnek szüksége van a testre. A gyermek féktelen ordítását olykor valóban rendkívül megindítónak tarthatjuk, azon egyszerű oknál fogva, mivel az ember ilyenkor megtapasztalhatja, micsoda mártíromságon megy keresztül a szellem, amikor alászáll egy gyermek testébe." /Rudolf Steiner/
"...A játékot ugyanis csakis magából a játékból kiindulva lehet megérteni. Csak így érthetjük meg, hogyan lehet a játék minden kultúra forrása, csírája, gyökere. Mindaddig, amíg a játékot pszichológiai, pedagógiai vagy filozófiai szemmel, azaz kívülről szemléljük, addig csak a hasznát fogjuk figyelni. Maga a játék pedig egyre inkább el fog törpülni a szemünkben, míg el nem tűnik teljesen. Ahogy a gyermeki játék mai elszegényedésének ténye és a mai kor mechanikus, pedagógiai szemléletű, a játékot nem ismerő és szóra sem méltató pszichológiája is jól megmutatja. A játékot a játékból magából kiindulva megérteni ugyanakkor annyit tesz, mint felnőttből újra gyermekké válni, és saját élettapasztalatainkat azzal a mércével megmérni, amit gyermekként sejtések és remények formájában saját játékunkban kifejeztünk.A gyermek játéka ugyanis mindig egyfajta életterv, mindig egy pillantás előre, amely keresi az élet, az előrejutás, a kutatás lehetőségeit. Ha őszintén és alaposan emlékünkbe idézzük saját játékélményeinket, akkor megértjük, hogy a gyermeki játék minden pillanata kultúrát tervez, kultúrát teremt: csak ilyenként is kell látnunk és vizsgálnunk. Ha azonban ragaszkodunk az eddigi szemlélethez, amely a játékot egyfajta megindító, aranyos, hasznos vagy akár haszontalan gyermekkori különcségnek tekinti, amelyet pedagógiai és pszichológiai eszközökkel irányítani és hasznosítani lehet, vagy amely még épphogy megengedhető, akkor a játék el fog tűnni a világból, és vele együtt el fog tűnni az ember szabad és teremteni tudó kulturális képessége. Ha azonban megváltoztatjuk szemléletünket, és a kisgyermek játékában annak jellegétől függetlenül megpillantjuk azt, amit a kultúra fejlődésének korábbi, dicső korszakai hosszú idő alatt kibontakoztattak, akkor olyan gyermeki kultúra kialakulásának adjuk meg a lehetőségét, amelynek segítségével felfrissíthetjük, megújíthatjuk teljes kultúrafelfogásunkat, és képesek leszünk annak jövőbeli kilátásait megvizsgálni." /Werner Kuhfuss/
" A szabadság filozófiájában gyökerező neveléselméletben a gyermek nem a nevelés tárgya, hanem annak alanya. Így azonban a nevelés csak akkor lehet szakszerű és sikeres, ha már a legkisebb gyermekeknek is megadatik a lehetőség, hogy nevelendő helyett önmagukat nevelő személyiségek legyenek, mi pedig csak a megfelelő környezetet és körülményeket teremtjük meg ehhez az önneveléshez. Az iskolai tantervek, különösen az 1-7 éves korra vonatkozó tantervek tehát a gyermek fő ereje, a játék tekintetében olyan „fosztogatási programok", amelyek avítt tervszerűségükkel pontosan azt fojtják el, ami a játékban megnyilvánuló, bőséges önnevelési akaratként és így mindig új és eredendő kulturális kezdeményként önmagát vizsgálva a világra akar jönni." /uő./
"A kis gyermekeket mindenkor úgy kell átélnünk, mint akiken a felnőttvilág átgázol - ami gyakran a legjobb szándékkal történik -, és teljesen bizonytalanok az örökölt testi alapokhoz való viszonyukban, legyenek azok „jók" vagy „rosszak". Ami teljesen el van fedve, az ennek az embernek a lénye maga, aki megkísérli, hogy szuverén módon és méltóságteljesen kerüljön ki az adottságok zűrzavarából, és aki ritkán éli át azt, amire a leginkább szüksége van: individuális létének és törekvésének tanúit. De ha minden gyerekkel szemben minden helyzetben az a kérdés van bennünk: „ki vagy Te, mi szeretne belőled előjönni, mi akar válni belőled?", akkor érkeznek válaszok és útbaigazítások is. A tanú bábává változik. Ahogy a szülész a megszületendő gyermeket nem formálja és alakítja, hanem olyan tisztán és sértetlenül igyekszik világra segíteni, amilyen ő önmagában, úgy a jövő pedagógusának is ez a feladata. Ez bátorságot és újszerű gondolkodást igényel, a gondolkodás és az akarat ugrásszerű irányváltását. Rudolf Steiner ezt a pedagógia 180 fokos fordulatának nevezte." /uő./
"...nem az lesz sikeres felnőtt, aki kisgyerekkorában már felnőtt módon élt és teljesített, hanem az, aki teljes értékű kisgyerekéletet élhetett. Mi az, hogy teljes értékű kisgyerekélet?... Az óvodás legfejlesztőbb tevékenysége a szabad játék! Nem az irányított játék, nem a készségfejlesztő játék, nem a játékos tanulás. A szabad játék. Játék, mindennapos mese, mondókák, énekek, jól utánozható tevékenységek (palántázás, sütés-főzés, befőzés) - ezek adják meg a kisgyerekkori fejlődés serkentő környezetét. Derűben és biztonságban." /Vekerdy Tamás/
"A gyermekek akarati impulzusaikban ott hordozzák az emberiség jövőbeni tudását." /Henning Köhler/
"Felnőttek és gyerekek viszonyában a legszentebb és legérinthetetlenebb a gyermek akarata." /uő./
"Aki igazságos akar lenni a gyerekekkel, annak hajlandónak kell lennie a szenvedésre és a lemondásra, szembenézve saját gyengéivel, felülvizsgálva életviteli szokásait és hozzáállását; annak az önnevelést nemcsak hangoztatnia kell, hanem tennie is érte." /uő./
"Minek kell történnie ahhoz, hogy a pedagógiának újra szíve legyen?" /Rudolf Steiner/
"A felnőtt saját mércéje szerint ítél meg mindent, ami a gyermek lelkére vonatkozik, s ennek egyre nagyobb értetlenséghez kell vezetnie. Ebből a szempontból a gyermek a felnőtt számára üres edénynek tűnik, melyet meg kell töltenie..., belső vezető nélküli lénynek, aki rászorul a felnőtt irányítására. A felnőtt a gyermek megteremtőjének érzi magát, és a gyermek hozzá való viszonyulása alapján dönti el, hogy az jól vagy rosszul viselkedett-e. Így lesz maga a felnőtt a jó és a rossz mércéje... és mindent, ami a gyermekben eltér az ő jellemétől, olyan hibának tekint, amelyet ki kell javítani. Saját magáról a felnőtt azt hiszi, hogy így szolgálja a gyereket szeretetével és áldozatkészségével - valójában azonban ily módon a gyermek személyiségét oltja ki." /Henning Köhler/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése